Sok ideje nem írtam normálisat, kb mióta elromlott a monitorom, de ha szigorú vagyok azt mondom, hogy november óta. Japán még mindig olyan mint volt novemberben, velem viszont sok minden történt.
Csináltam fotoblogot, ma is felraktam öt képet, és mind elég siralmas hangulatú. Egyébként az én hangulatom nem az, viszont nagyon ingadozó, érzelemhullámaim vannak. Kiderült, hogy ez általános, Zolival is ez van, szerinte ez depressziós tünet. Nyilván nem tesz jót senkinek se a hosszabb külföldön tartózkodás, legalábbis ebből a szempontból.
Megalapítottuk a Fehér Japánért Mozgalmat a srácokkal, valamint iszonyatosan meggyűlöltük a békéscsabaiakat. Azt hiszem nagyon untunk már folyton a japánokon, a törökökön, a németeken, meg mindenki máson röhögni, ki kellett találni valamit.
Oszaka jó volt, elég jól szórakoztunk összességében. Maga a város meglepően gusztustalan szemetes, sok a csöves, Tokió után teljesen olyan volt mint lemenni Budapestről Békéscsabára, hahaha. Voltak szép történelmi épületek, Kiotóban meg pláne, de mégsem fogott meg igazán. Talán ha két éve jövök, amikor még jobban rá voltam kattanva a szamurájokra... Meg kezd szörnyen nyomasztani hogy nem látok sehol sem templomot, annyira kultúránk része a kereszténység, hogy észre sem vesszük egyébként, csak a hiánya tűnik fel. Hazamentem volna egy hétre.
Karatén is voltam, nem vagyok lelkes. Utólag bánnám, ha nem járnék edzeni, csak azért járok. Sokan mondják, hogy azért akárhogy is, irigyelnek, amit megértek, én is irigyelném magamat ha nem a saját bőrömön tapasztalnám, hogy milyen, nem is hinném el magamnak, ha csak úgy mondanám.
Otthon jobb az edzés. Részben biztos azért, mert valahogy nagyon kívülállónak érzem itt magam. Ezen még az sem segít, hogy a mester gaijinnak hív (azt jelenti, hogy külföldi, de meglehetősen pejoratív).
Sokat beszélgettem Tomival, Zolival, remekül megértjük egymást, azt hiszem mondhatom, hogy rendesen barátok lettünk, sokkal szarabb lenne itt az élet nélkülük. Ők is egy indok, mért nem élnék itt, akkor sem ha éppen olyanok lennének a körülmények. Konkrétan az emberi kapcsolatok fontossága...
Csináltam fotoblogot, ma is felraktam öt képet, és mind elég siralmas hangulatú. Egyébként az én hangulatom nem az, viszont nagyon ingadozó, érzelemhullámaim vannak. Kiderült, hogy ez általános, Zolival is ez van, szerinte ez depressziós tünet. Nyilván nem tesz jót senkinek se a hosszabb külföldön tartózkodás, legalábbis ebből a szempontból.
Megalapítottuk a Fehér Japánért Mozgalmat a srácokkal, valamint iszonyatosan meggyűlöltük a békéscsabaiakat. Azt hiszem nagyon untunk már folyton a japánokon, a törökökön, a németeken, meg mindenki máson röhögni, ki kellett találni valamit.
Oszaka jó volt, elég jól szórakoztunk összességében. Maga a város meglepően gusztustalan szemetes, sok a csöves, Tokió után teljesen olyan volt mint lemenni Budapestről Békéscsabára, hahaha. Voltak szép történelmi épületek, Kiotóban meg pláne, de mégsem fogott meg igazán. Talán ha két éve jövök, amikor még jobban rá voltam kattanva a szamurájokra... Meg kezd szörnyen nyomasztani hogy nem látok sehol sem templomot, annyira kultúránk része a kereszténység, hogy észre sem vesszük egyébként, csak a hiánya tűnik fel. Hazamentem volna egy hétre.
Karatén is voltam, nem vagyok lelkes. Utólag bánnám, ha nem járnék edzeni, csak azért járok. Sokan mondják, hogy azért akárhogy is, irigyelnek, amit megértek, én is irigyelném magamat ha nem a saját bőrömön tapasztalnám, hogy milyen, nem is hinném el magamnak, ha csak úgy mondanám.
Otthon jobb az edzés. Részben biztos azért, mert valahogy nagyon kívülállónak érzem itt magam. Ezen még az sem segít, hogy a mester gaijinnak hív (azt jelenti, hogy külföldi, de meglehetősen pejoratív).
Sokat beszélgettem Tomival, Zolival, remekül megértjük egymást, azt hiszem mondhatom, hogy rendesen barátok lettünk, sokkal szarabb lenne itt az élet nélkülük. Ők is egy indok, mért nem élnék itt, akkor sem ha éppen olyanok lennének a körülmények. Konkrétan az emberi kapcsolatok fontossága...
